Második fejezet

Július 28. 19:45

Akvárium Klub; Pont Ott Parti

A hatalmas terem minden négyzetméterét emberek töltik ki, és a zene basszusa bódító fátyolként borul rájuk. Mindenki ritmusra mozog, a félhomályt színes reflektorokból áradó fénycsíkok szövik keresztül-kasul, és vibrálva varázsolják a klubot egy olyan hellyé, ahol az alkohol mámorító forrósága elűzi a kételyeket. Kár, hogy én nem iszom.

Zita bukkan fel a nagy emberóceánból, én pedig végre kifújom az eddig bent tartott levegőt. Nem voltam annyira nyugodt, amíg egyedül ücsörögtem ezen az árva kis padon, amit ide közel a kijárathoz helyeztek el, és amin rajtam kívül tényleg senki se ül, mert mindenki táncol, beszélget – már amennyire tud ettől a hangos zenétől – és csak úgy jól érzi magát. Nekem ehhez annyira nincs most kedvem. Ellenben Adrival meg Zsófival, akik még Levit is magukkal rángatták táncolni.

- Jól vagy? – huppan le mellém Zita, és közben felém nyújtja a vizet, amiért az előbb elment. Nem sokára minden lecsendesedik, és a mikrofonba majd felszólal valaki, hogy most figyelje mindenki nagyon azt a hatalmas kivetítőt, amin a jövőnk fog felvillanni. Három szám egymás mellett. Ennyi az egész. Három szám a feje tetejére állít mindent.

Csak bólintok, és próbálom lenyelni a gombócot a torkomban, ami reggel óta egyre nagyobbra nőtte magát. Lassan már alig kapok levegőt.

Tudom, hogy túlreagálom az egészet, de ettől még nem megy a lehiggadás. Nem bírom elűzni a szörnyű gondolataim, amelyek folyamatosan áttörik azt a vékony falat, amit újra és újra felépítek az elmémben, hogy mindent mögé száműzzek. A gondolatok néha annyira gyötrőek, hogy muszáj ellenük küzdeni, különben az ember megkattan. Nem beszélek róluk senkinek, mert nem tudok. Vagy nem akarok. Vagy mert, ha az ember valamiről nem beszél, akkor olyan, mintha az a dolog nem is létezne. Ezért csak bólintok, hogy igen, jól vagyok, és közben hazudok a legjobb barátnőmnek. Ez egyszerűbb.

Zita a vállamra hajtja a fejét, és a hátamat simogatja. Talán érzi, hogy valami nem oké, és lehet, hogyha megfelelőbb lenne az alkalom, és nem egy többezres tömeges teremben ücsörögnénk hatszáz decibeles zene mellett, akkor elkezdene kérdezősködni. De most nem teszi. És hálát adok az égnek, hogy nem teszi.

- Nemsokára nyolc óra – villantja fel a telefonja kijelzőjét, mire a pillantásom a számokra tapad. Alig tíz perc. Egyszerűen nem bírom tovább. Meg kell keresnem Levit.

- Nem tudod hol vannak Adriék? – pattanok fel hirtelen. Elönt az adrenalin, úgy érzem nem tudok megmaradni egyhelyben. Miközben várom Zita válaszát, aki furcsán méreget, egyik lábamról a másikra ugrálok.

- Hát valahol ott bent – mutat a hatalmas tömegre, ami szinte egybeolvadva hullámzik a zene ritmusára.

- Megkeresem őket – határozom el, és elindulok az emberek közé, mire Zita azonnal utánam jön, és a kezemnél fogva ránt vissza.

- Niki, megbeszéltük, hogy itt találkozunk. Mi nem fogjuk őket megtalálni, de ha most elmegyünk, akkor ők se minket. Mindjárt jönnek – próbál nyugtatni, de nem. Most ez nem megy. Egyszerűen szükségem van rá.

- Szükségem van Levire – suttogom elhalóan, és Zita nem érti mit motyogok.

- Niki, biztos minden oké? Menjünk ki a levegőre? Dobok nekik egy üzit, ha gondolod – fogja meg a vállam, és próbálja felvenni velem a szemkontaktust, de én csak a földet tudom bámulni. Nem tudom, mi van velem. De most semmi másra nincs szükségem, csak arra, hogy szorosan átöleljen, és a fülembe suttogja, hogy bármi lesz, ő mellettem van.

- Kerítsd elő Levit – nézek rá könyörgően, mire arcán összefutnak az aggodalom ráncai.

- Basszus, nagyon megijesztesz. Oké – bólogat hevesen –, írok neki most azonnal, de menjünk ki a levegőre – fogja meg a kezem, és miközben előhalássza zsebéből a telefonját, elindul a kijárat irányába, és húz maga után. Követem őt, és figyelem, hogy tényleg írjon Levinek.

A gondolataim hangosan zakatolnak, hangosabban mint a háttérben szóló zene. Jó ötlet volt, hogy menjünk ki, mert csak most jövök rá, hogy én nem vagyok erre most felkészülve. Nem akarom látni a ponthatárokat, nem akarom látni az együtt ünneplő embereket, és azokat se, akiknek most nem jött össze, de az alkohol mámorától röhögve nyugtázzák, hogy sebaj, majd legközelebb.

Azonnal előkapom a telefonom, és hosszan nyomom a gombot, hogy aztán felvillanjon a beleharapott alma, és a készülék mély álomba szenderüljön. Mert most még véletlen se szeretném, hogy a tudtomra jusson, hogy bekerültem-e. Most egyszerűen nem vagyok felkészülve a kudarcra, főleg nem úgy, hogy Levi nincs itt, és nem fogja a kezem. Előbb meg kell találjon. Ide kell jönnie, át kell szorosan ölelnie, és aztán majd együtt visszakapcsoljuk a telefont. Veszek majd egy nagy levegőt, és tudom, hogy fog adni annyi erőt, hogy legalább egy kis ideig jó mélyre tudjam száműzni a hülye gondolatokat, és tiszta fejjel vegyem tudomásul, hogy milyen lapot szánt nekem az élet.

Ahogy kitárja előttem az ajtót Zita, úgy lépek ki az ajtón a friss levegőért, mintha a víz alól szabadulnék. De friss levegő helyett csak a fülledt nyári vár, meg a körülöttem mindenfele hangosan beszélgető, cigifüstgomolyagot képző emberek. A telefonját bámulja mindenki. Megtorpanok. Ők azt nézik, amit nekem is néznem kellene. Száll a fehér füst a szájukból, ahogy nevetés szakad fel a torkukból, és olyan rohadt lazán veszik az egészet. Rosszul vagyok ettől.

- Niki, menjünk fel, gyere – húz a lépcső fele Zita, ami felvezet a Deák térhez. – Fent leülünk valahova. Már írtam Levinek, és visszaírt, hogy jön.

Hirtelen minden eltűnik a fejemből, és Zitára szegezem a pillantásom.

- Mutasd, mit írt.

- Tessék? – ráncolja össze a homlokát zavartan, és megtorpan ő is, mert látja, hogy nem mozdulok.

- Látni szeretném, hogy visszaírt.

- Oké – megvonja a vállát, és pötyög valamit a telefonján, aztán felém mutatja. Megsemmisülve nézem a kijelzőt. Nem az üzenet. Az semmi érdekes.

A szám. A nullanulla. Elképzelem, ahogy felvillan odabent a kijelző, szépen egymás után felsorakoznak a szakok, szorosan mellettük a hozzájuk tartozó számmal. Valahol ott van az én szakom is. Meg a lányoké is. És Levié. És csak erre tudok gondolni. Hogy valójában, az nem az én szakom. Csak talán.

Bólintok Zitának, elrakja a telefont, és megindulunk a lépcső felé. Gyorsabban szelem a fokokat, mint ő, és kissé kifulladva érek fel. Lenézek a sok emberre, akik közül páran hangosan felkiáltanak, sikítoznak. Az egyik fiú felkap egy hosszú, szőke hajú lányt, és vagy háromszor megpördülnek, aztán hosszú csókba fullasztják örömük.

Elindulok a füves részhez, és ledobom magam a földre. Az épületek közt átszökik az éppen lemenő nap, és sugarai aranyporral hintik be az egész parkot. Én is aranyban fürdök. Hagyom, hogy ez egy kicsit feltöltsön, a fény, meg a langyos meleg, ami már pont kellemesen ölel körbe. Csak erre figyelek, nem gondolok semmi másra.

Zita is megérkezik mellém, habár nem látom, mert lehunytam a szemem, de érzem, ahogy lehuppan mellém.

- Jobban vagy? – kérdezi óvatosan.

- Azt hiszem – sandítok rá hunyorogva. Halványan elmosolyodik.

- Megijesztettél. – Még mindig aggódik, hallom a hangján.

- Nincs gáz. Csak valahogy nekem ez az egész egyetemes cucc kicsit érzékenyebb téma, mint általában lenni szokott – vallom be, bár szerintem erre már magától is rájött.

- Én is izgulok, hidd el.

- Ennyire? – röhögök kínosan.

- Hát, nem. De neked biztosan megvan rá az okod. – És ahogy ezt kimondja, legszívesebben a nyakába ugranék és szétölelgetném. Mert annyira jó érzés, mikor az embert megértik, és nem kérdőjelezik meg folyton.

- Imádlak – szorítom meg a kezét, és visszahunyom a szemem. Visszaszorít, aztán eldől mellettem ő is.

- Szóval most nézzük a csillagokat? – bámulja az eget.

- Hát nézhetnénk, de még nincsenek fent.

Hirtelen meghallom Levi hangját, meg Adriék csacsogását, és azonnal feltápászkodom. Kipirult az arcuk, csapzott mindhárom haja, és valamin nagyon nevetnek. Kösz az aggódást.

- Felvetteeeeeeeeeeeeeeeeek – sikítja Adri, és gondolom azt várja, hogy a nyakába ugorjak, de nekem most egyelőre valahogy csak egy fintorra telik. Zita látván a reakcióm, átöleli Adrit és gratulál neki, meg Zsófinak is mert időközben ő is elkezdte mutogatni az sms-t, én meg csak flegmán odaszólok Levinek, hogy na és neki merre van az az üzenet.

- Mi bajod van? – néz rám furán, és hirtelen elönt a rosszérzés. Akkora barom vagyok. A barátaimat felvették, az is lehet, hogy engem is, de én ennek ellenére úgy viselkedem, mint egy önző picsa, mert nem tudok örülni az örömüknek. Most megpróbálom minden sértettségemet félretenni, nagy levegőt veszek, és mosolyt erőltetek magamra. Ők a barátnőim. Felvették őket. Az sem számít, ha engem nem. Nem lehetek velük ilyen.

- Semmi, ne haragudj – bújok oda Levihez, és szorosan magamhoz ölelem. Egy fejjel magasabb nálam, és az arcom pont beékelődik forró nyakába. Megnyugtató az érintése, finom puszit lehelek a bőrére, mire kissé eltol, és megcsókol.

- Jött sms? – kérdezi érdeklődve.

- Nemmm. Vagyis – helyesbítek – kikapcsoltam a telefonom. Meg akartalak vele várni. De most ez nem a megfelelő alkalom. Mi lenne, ha megnéznénk együtt este? És azt hiszem, megkérem a lányokat, hogy ma mégse jöjjenek át.. szeretnék veled lenni, és asszem’ most nagyon kiborultam, és..

- Sshh – hallgattat el egy újabb csókkal. – Úgy lesz, ahogy szeretnéd.

Megnyugtat. Az, hogy itt van, az, ahogy átölel. Ahogy a szavakat formálja azzal a csodálatos ajkaival, az, amiket kimond. A hangja. Annyira szeretem.

Megint magamhoz húzom, szinte belebújok, annyira közel szeretném érezni magamhoz. Eltűnök a hatalmas karjai közt, és így állunk percekig, a lemenő nap fényében. Összeolvadva.

Nem is hallom miről beszélnek a lányok, mintha mi víz alatt lennénk, és odafent folyna az élet. Nem számít, csak az, hogy ma először a gombóc a torkomban olvadásnak indult, és a gyomromat szorító ököl elkezdett kiengedni.

Miután rendezgettem a gondolataim, és a helyére raktam őket, kibontakozom Levi öleléséből, és a lányok felé fordulok.

- Adri – szólok oda kissé félénken az előbbiek után. – Nagyon ügyes vagy. És te is Zsófi – nézek rá, mire ők megenyhülten elmosolyodnak, és hárman összeborulunk. Lenyelem a sírást.

- Mi a helyzet veled? Nem jött össze, vagy miért vagy így elkenődve? – kérdezi Adri. – És hallod – szól Zita után, aki épp a telefonját bámulja –, neked jött már valami?

- Neem, épp a ponthatárokat nézem. – Egyik lábáról a másikra áll, látom rajta, hogy izgul. Őt bámuljuk, és érdeklődve várjuk, hogy mit talál.

- Ehh.

- Ehh? – grimaszol Adri.

- Nem vettek fel – vonja meg a vállát Zita, és rám pillant. Kínosan elnevetjük magunkat, majd szorosan megölelgetjük mind a hárman. – Basszus – tol minket el magától, és kissé könnybe lábadt szemekkel néz ránk –, azt vágjátok, hogy egy kicseszett ponton múlt?

- Ne máár – döbben le Zsófi, és Adri is teljesen kiakad.

- Az a kurva töri – káromkodik Zita. – Vagy nem is! – emeli fel a mutatóujját, ahogy újabb dolog jut eszébe. – Baszki, ha írok kikötést annál a rohadt matekfeladatnál. Vagy úristeeeeeeen – fogja a fejét, mi meg aggódva figyeljük, ahogy teljesen kiborul. – Ha nem írom ly-nal a muszájt. Akkor! Akkor bent lennék. Úristen, ly-nal írtam a muszájt. Meg se érdemlem, hogy felvegyenek. Úristeeeeeeen – és kész. Teljesen kivan.

Próbáljuk vigasztalni őt mindefélével, még Levi is bedob pár dolgot, de ez az ügy most jelenleg menthetetlen. Annyira belemerülök a vigasztalásba, hogy teljesen megfeledkezem a saját dolgaimról, meg arról is, hogy amúgy Levivel mi van. Csak akkor jut eszembe, amikor meglátom, hogy Levi a telefonjával babrál.

- Vegyünk valami bort meg szörpit, és csináljunk macifröccsöt. Az gyógyír még az ilyen fránya egyetemből kimaradós kiborulásokra is – dobja fel az ötletet Adri.

- Veled mi van, Niki? – kérdezi Zsófi hirtelen, mintha most jutna eszébe, hogy amúgy hahó, én is itt vagyok. Habár most az egyszer örültem neki, hogy kicsit kikerültem a figyelem középpontjából, ugyanis nem igazán szeretném még most se megnézni, hogy mi a helyzet a pontokkal. De a tekintetek rám szegeződnek, kivéve Levié, mert ő nagyon írogat valamit a telefonján.

- Nem tudom. Nem akartam megnézni – vonom meg a vállam, mire Adri is meg Zsófi is ráveti magát a felvire, engem meg elönt a düh. – Nem akarom, hogy megnézzétek, a francba is – szólok rájuk mérgesen, mire ledermednek.

- Oké – emeli fel védekezően Adri a kezeit, és Zsófi is elteszi a telefonját megszeppenve.

- Hazamegyek – fordulok sarkon, és nem érdekel mennyire vagyok bunkó, muszáj most őket otthagynom. Ismerem Adrit. Addig nyúzna ezzel, míg a végén csak nem rákényszerülnék arra, hogy megnézzem a pontokat akaratom ellenére is.

Tényleg eljövök. És ők nem jönnek utánam.

Első fejezet

Július 28. 15:45

Budapest, Nyugati pályaudvar

Észrevette már valaki, hogy amikor valamire nagyon rá van kattanva az ember, akkor mindenhol az jön vele szembe? Mármint így tök véletlen. Egyszer velem is megesett az a kínos szitu, hogy beparáztam, hogy mi van, ha esetleg terhes vagyok. Na, a végén már totál kivoltam miatta, és még ráadásba mindenhol az arcomba jöttek az interneten az efféle cikkek, a tv-t kapcsolgatva is ráleltem egy Teen Moms című adásra, és teljesen hihetetlen módon akkoriban derült ki, hogy anyu ismerősének a lánya, aki mindössze egy évvel idősebb nálam, hát.. nos teherbe esett. Ilyenkor mintha az élet tudatni akarná veled, hogy nem vagy egyedül a problémáddal, vagy nem tudom. Mindenesetre most, hogy itt állok a jobbomon Zitával, a balomon Adrival, és várunk harmadik életemértelmére – azaz Zsófira – a Nyugatinál, esküszöm, hogy mindenhonnan olyan beszélgetésfoszlányokat hallok meg, ahogy elsuhannak mellettünk az emberek, amelyekben a mai felvételi ponthatárokról esik szó. Aztán ott van az a lány is, aki éppen most szállt le egy barátjával a Veresegyháza felől jövő vonatról, és a könnyeit törölgeti. Na merek fogadni arra, hogy ő is pont emiatt van kikészülve. Jó, lehet, hogy már túlzásba viszem, de azért feltennék rá egy húszast. Mármint húsz forintot.

- Ahj már – ránt ki gondolataimból Adri. – Késik a vonija.

Erre Zitával együtt odakapjuk a fejünket a 4-es vágány táblájára, ahova tényleg ki van írva, hogy Zsófi vonatja öt percet fog késni. Hát, azért ebbe szerintem nem fogunk belehalni.

- Akkor addig még van majdnem negyed óra, nem akarunk bemenni a West Endbe? Hív a természet – mondja Zita.

- Hív a természet, úgyhogy menjünk a West Endbe – csacsog Adri, és miközben szórakozotton összenézünk Zitával, elindulok vele a pláza irányába. – Tök logikus, aha – ironizál tovább.

- Csitulj már – szól rá Zita, és Adri sértettséget mímelve a nyomunkba ered, aztán hátulról átkarol minket, így kissé nehézkesen tudunk tovább menni.

- Úgy szeretlek titeket – puszit nyom mindkettőnk arcára, mi meg csak elmosolyodunk.

- Mi is téged, tökfej – borzolom össze a haját, mire teljesen kiakad, és az előbbi cuki énjét felváltja a „mosttettéktönkreahajam” féle lányos hiszti. Így megyünk végig a fél West Enden, ahol aztán amíg Zitát várjuk, Adri a hosszú szőke haját igazgatja a tükörben, és közben pofákat vág nekem, meg kinyújta rám a nyelvét. Én csak szemforgatva nyugtázom, hogy barátnőm nem teljesen komplett, amit egyébként a többi betévedő lány is észrevesz, ugyanis ennyi sajnálkozó pillantást én még sosem kaptam életemben.

Magamra téved a tekintetem a tükörben, de egyből el is kapom. Valahogy a nyilvános mosdókban az ember milliószor rondább, mint egyébként, és mindig szomorú leszek, meg elönt az önbizalomhiány, amikor meglátom magam ezeken a helyeken. Lesütöm a szemem, és a fekete vans cipőm bámulom, amit már annyira széthordtam, hogy csoda, hogy még egyben van.

- Annyira izgulok – suttogom, leginkább magamnak, de Adri így is meghallja.

- Úgyis bekerülsz – jön a szokásos dumájával, és hirtelen felmegy bennem a pumpa.

- Ne gyere nekem ezzel. Rohadtul nem biztos – vágok vissza kissé ingerülten. Utálom, mikor ezt mondják. Úgyis. Úgyis bekerülsz. Miért lenne biztos? Egyáltalán nem biztos. Pszichológia szakot jelöltem meg két helyen is, de mindkettőn 450 volt tavaly a ponthatár, és most csak imádkozhatok, hogy ne vigyék feljebb. Ugyanis én mindössze 452-t értem el. Teljesen rákészültem az emelt bioszra és emelt angolra, úgy voltam vele, hogy majd duplázok, és ezért direkt nem feküdtem rá a magyarra meg a többi tárgyra, na erre meg úgy elrontottam a biológiát, hogy semmiképp nem lett volna jó a duplázós pontszámítás. Ami igencsak elszomorított, mert annyira hittem benne, hogy sikerülni fog, és szerencsére apu is mindig csak támogatott benne. Pont ezért is éreztem magam duplán szarul, mert nem akartam neki csalódást okozni. És bár azt mondja, nem okoztam, de azért én mégis úgy gondolom, hogy szomorú miatta. Legalábbis az lesz, ha emiatt csúszok le az egyetemről. Mert én hülye, persze, hogy nem jelöltem meg semmi mást.

Adri felém fordul, és megragadja a két kezem. – Ide figyelj, Lévai Nikolett. Tudom, hogy nem biztos, mert ugye az csak a rendőr meg blablabla, de nagyon nagy eséllyel be fogsz kerülni úgyis. – Végig a szemembe néz, és komoly hangsúllyal mondja biztató szavait. Már-már elhiszem neki. – És ha nem? – tárja ki a kezeit. – Akkor se áll meg a Föld. Érted? – fogja közre az arcomat, és mélyen a szemembe néz. – Mi itt leszünk egymásnak, akkor is, ha béna módon kiesel az egyetemből. És majd együtt sírunk, jó?

- Bizoooony – veti rám magát Zita hátulról, mire elnevetem magam.

- Te vagy a béna – bokszolok bele Adri karjába finoman. Hihetetlen mázlista vagyok ilyen barátnőkkel, mint ők. Összeborulva ölelkezünk egy nyilvános mosdó közepén, és nem foglalkozunk azzal, hogy olyan kicsi a hely, hogy tulajdonképpen senki se fér be mellettünk a vécékhez. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor a takarítónő finoman közli, hogy kotrodjunk arrébb.

Visszamegyünk a vonatokhoz, és lehuppanunk egy padra, hogy ott várjuk meg, amíg végre befut Zsófi vonatja, közben pedig arról beszélgetünk, hogy most vajon milyen színű lesz a haja. Zsófi megfogadta nyár elején, hogy minden héten másmilyenre fogja festeni, és most direkt nem árulta el nekünk, hogy meglepi legyen. Igazából Zsófit tipikusan ilyen hippi lánynak írnám le, állandóan valami színes göncben mászkál, és minimum három nyaklánc meg mindkét alkarját teljesen befedő karkötőmennyiség díszeleg rajta. Néha olyan érzésem van, hogy ezzel a színes maszlaggal próbálja lefedni azt a sok szart, ami amúgy benne van. Kiszínezi életének szürke foltjait.

- Halljátok – szólal meg Adri, miközben a telefonját bámulja. – Geri nem jön.

- Miért? – kérdezi Zita, és én is érdeklődően figyelek.

- Passz. Most írta, hogy nem jó neki az este – vonja meg a vállát Adri, és úgy csinál, mintha nem érdekelné, de pontosan tudjuk, hogy nagyon rosszul esik neki. Geri egész nyáron ezt csinálja, mindig mindent lemond, és indokolni sose tudja semmivel. Fáj a feje, most nincs kedve, vagy egyszerűen inkább vissza se ír semmit se, és nem reagál a hívásokra sem. Adri és ő már két éve együtt vannak, igazából lassan már három is, azt hiszem valamikor szeptember környékén jöttek össze, és igazából sose volt tökéletesnek mondható a kapcsolatuk. Mármint nyilván egyik kapcsolat se tökéletes, de az övék határozottan rossz volt már a kezdetektől. Adri túlságosan szereti, és nem tudja elengedni, Geri meg.. hát ő meg mintha egyszerűen csak kihasználná. Az elején próbáltuk felnyitni Adri szemét, de már tudjuk, hogy tisztában van ő is a dolgokkal. Csak nem mer lépni. Úgyhogy próbáljuk mindenben támogatni, és hasonlók, de ezekre már nem igazán tudunk új dolgokkal előrukkolni.

Most is csendben ülünk, miközben Zita elkezdi körkörösen simogatni a hátát. Ennyi, amit tenni tudunk. Semmi frappáns szöveg nem jut eszembe. Az sem segít, ha azt mondom, hogy jó lesz velünk. Nyilván nem lesz. A barátnői vagyunk, imádjuk egymást, együtt ünneplünk, de mi akkor sem vagyunk a barátja. A szerelme. Az embernek a párjával ezeket a fontos pillanatokat mindenképp át kéne élnie.

Adri vesz egy nagy levegőt, és elteszi a telefonját. Mosolyt erőltet magára, és a 4-es vágány irányába bök, jelezvén, hogy éppen befut a vonat. Kapóra jön, mert habár a csend nem volt kínos, de fájdalmas mindenképp. Zsófi biztos eltereli majd a figyelmét.

Mindannyian felállunk, és odaállunk, ahol Zsófi majd biztos észrevesz minket. Ahogy megáll a vonat, kinyílnak az ajtók, és elkezdi ömleni az embersereg. El se tudom képzelni, hogy hogy fértek fel ennyien.

Szerencsére Zsófit azonnal észrevesszük, ugyan ő az egyetlen, aki virít a narancssárga egyberuhás szoknyájával, és a.. a zöld hajával. Igen, zöld.

- Lányok, ezt ti is látjátok? Ez szörnyű – kap a szája elé Zita, és nem bírja visszafogni a röhögést.

- Jézusom, ez borzalmas – ért egyet Adri is.

- Szerintem nem ilyet akart. Csak ilyenre sikerült – próbálom lazán venni, de igazából ezt nem lehet. Ahogy elénk ér, és négyesölelésbe borulunk, nem bírom magam visszafogni, és hirtelen kibukik belőlem.

- Zsófi – mondom a háta mögött, ahogy az arcom szinte belefúródik shrekszínű hajába. – Én nagyon szeretlek – ekkorra elengedjük egymást, és csillogó szemekkel néz rám. – De olyan, mintha lehányták volna a hajad. 

És kész. Elröhögi magát.

- Hát, örülök, hogy ilyen jól fogadod a kritikát – nevetek kínosan, mert amúgy tényleg nem akartam megbántani, de hát na, ez nem az ő színe. De amúgy szerintem senkié sem. Ki festi a haját zöldre???

- Jó, igazából lilát akartam. És akkor fújtam rá egy kis kéket, meg rózsaszínt, és mivel túl sötét lett, ezért gondoltam fújok sárgát is. Szóval ilyen fura mocsár színe lett, vagy nem tudom, de hát na – magyarázza nekünk kalandos történetét, mi pedig pislogás nélkül meredünk rá Kék, rózsaszín.. sárga? Egyenlő lila? Mi?

Látván éretlenkedésünk, Zsófi inkább csak legyint egyet, és megindul előre.

- Látjátok, mondtam én, hogy nem ilyet akart – mondom büszkén, és legalább tudjuk, hogy Zsófinak valójában nem az ízlése szar, hanem csak nem tudja a színkeveréses dolgokat. Mondjuk szerintem valamikor alsóban tanulhattok rajzon, meg elvileg fizikából is penge.. ööö hagyjuk.

Zsófi után eredünk a lányokkal a metró irányába, és egyenes haza vesszük az irányt hozzám. Úgy beszéltük meg, hogy még a Pont Ott buli előtt ledobják nálunk a cuccaikat, mert Zsófi ugye Vácon lakik, és felajánlottam, hogy nálunk aludhat. És mivel én lakom az Akváriumhoz a legközelebb, ezért végül abban maradtunk, hogy éjjel már ne utazgasson senki haza egyedül, szóval nálam maradnak éjszakára. Ez a buli amúgy engem nem annyira izgatott, mármint én tökre ellettem volna otthon is a lányokkal, de Adri meg Zsófi ragaszkodott hozzá, merthogy milyen buli már a csomó emberrel ünnepelni. Abba amúgy belegondol bárki is, hogy ha a fele társaságot nem veszik fel, akkor milyen lesz ott a hangulat? Most két végletet tudok elképzelni, mindenki megiszik fél liter alkoholt, és bőg, vagy mindenki megeszik fél liter alkoholt, és őrjöng. Hát egyik elképzelés sem tetszik.

Zita se repesett annyira az örömtől, de ha már megyünk, akkor jöjjön ő is. Végül még Levit is rá tudtam venni, hogy velem legyen, mármint ő mindenképp velem akart lenni, csak kettesben. De megértette, hogy szeretnék a barátnőimmel is lenni, és belement, hogy akkor jön velünk ő is. 

Szóval végülis mindenki ott lesz nagyjából, aki számít – nyilván apu nem, de elsőként őt fogom felhívni –, és még egész jó dolog is kisülhet az egészből, de azért az a fránya gyomorgörcs persze, hogy nem akar szűnni. Hiszen ma este valami nagy változás fog következni az életemben, legyen az jó vagy rossz. És a változás mindig ijesztő ilyen mértékben.

Prológus

Július 28-a az izgulásról szólt. Felkeltünk reggel, kipattant a szemünk, és legszívesebben magunk mellé varázsoltunk volna egy időgépet, hogy pontosan este nyolchoz teleportáljon minket. De sajnos a tudomány jelenlegi állása szerint végig kellett tördelnünk a kezünket, és szorongatnunk a másikét, meg ezerszer feltenni a kérdést, és mindenkit azzal nyaggatni, hogy „De szerinted? Szerinted? Ugye felvesznek?” és „Mi lesz, ha nem?”. Mert tényleg, mi lesz, ha nem? A szüleid csalódnak benned, hirtelen összeomlik körülötted minden, úgy érzed csődöt mondtál, hogy még ennyire se voltál képes. Az önbizalmad a padlón, vele együtt te is, és nem tudod, hogyan tovább. Pedig nyilván van tovább, és nyilván nem ér véget a világ, de hiába magyarázod ezt egy éppen a bűvös sms-re váró, álmokat kergető embernek.

Erre a napra vártunk, mióta befejeződött az egész érettségis mizéria, és alig vártuk, hogy véget is érjen. Hogy végre nyugodtan feküdhessünk le aludni, mert tudjuk, hogy a jövőnk biztonságban. Hogy végre élvezhessük is a nyarat, és megszűnjenek a fejünkben a gonosz kis gondolatok, hogy te ehhez úgyse vagy elég jó, és amúgy is milyen ciki lesz már, ha mindenkit felvesznek, csak téged nem.

Aztán lehet, hogy csak én voltam ráparázva erre az egészre, úgyhogy lehet nem kellene mindenki nevében beszélnem, de azt tudom, hogy a barátnőim is épp úgy ki voltak borulva, mint én, és ez azért viszonylag megnyugtató volt. Szóval már reggel hét óra óta pittyegett a telefonom, ami azért is ritkaság, mert egyik barátnőm se kel fel tizenegy óránál hamarabb, de most úgy tűnt, hogy az izgalom kisöpörte az álomport a szemeikből. Nekem igazából egész éjjel gyomorgörcsöm volt, ami így reggel kilenc fele is szorongatta a hasamat, és a nappaliban ülve egy jegeskávét kortyolgattam, mert tény, hogy az izgalom nem hagyott volna úgysem aludni, de attól még teljesen kómás voltam. Reggel apa szó szerint megijedt a látványomtól, és szomorúan meg picit félve is megkérdezte, hogy ugye nem kaptam meg előbb az sms-t arról, hogy nem vettek fel. Mire kínosan nevetve közöltem, hogy arról amúgy se fogok kapni a sms-t. Láthatóan megkönnyebbült, és felajánlotta, hogy összedob egy reggelit meg jegeskávét, de végül csak a jegeskávé maradt, mert komolyan úgy éreztem, hogy semmi kaja nem menne le a gyomromba.

Szóval ott ültem a bárpultnál, kávét kortyolgattam, bámultam a telefonom, és elképzeltem, ahogy megjön az áhítatott sms, és a barátnőimnek is, és majd egymás nyakába ugrunk és együtt örülünk, hogy most már minden rendben lesz. Aztán elképzeltem a másik végletet is, hogy egyikünket se veszik fel, de ez elég irreálisnak tűnt, tekintve, hogy Zsófinak 483 pontja lett. Szóval még felvázoltam különféle szituációkat, de.. igazából azt pont nem, ami valójában történt. Mert azt igazából soha nem gondoltam volna. Ha tudtam volna előre, hogy mi lesz aznap este nyolc órakor, akkor biztos nem azért izgulom végig a fél nyaramat, hogy engem vajon felvesznek-e. Mert aznap este valami nagyon megtört bennem, és darabokra hullott a világom. És nem azért, mert nem vettek fel. De egyébként – spoiler – nem vettek fel.